(ezt is neten találtam. sajnos ez is egy megtörtént eset. amit tudni kell hogy a csaj már nemél mert öngyilkos lett, de ez majd ugyis kiderül! úgyérzem ezt muszály beraknom mert ez vmi novellaféle amit ö irt, a barátnőjéről akit mellesleg megöltek!)

A NOVELLA

/ Eszter írása/

Az egész úgy kezdõdött, hogy osztálytársak lettünk. Eleinte nem volt túl szimpi, de aztán nagyon megszerettem. Még most is szeretem. És nagyon hiányzik! Hiányzik, ahogy a suliban hülyült és nevetett, mindig ezt csinálta. Az egész suli szerette, mármint azok, akik ismerték, azok szerették. Nem voltak ellenségei és senki sem bántotta soha. Legalábbis mostanáig.

Laza és vagány csaj volt, de mégis valahogy szerény. Nem tudom, hogy hogy csinálta, de az volt. Sokmindenkit ismert, de õt annyira nem ismerték a suliban, hiszen alig két hónapot járt. Egyébként akik ismerték és szerették, azok mindig megértették, bármilyen hülyeséget is csinált, és megbocsájtottak neki. De most nagyon haragszom rá és magamra is! Ezt nem bocsájtom meg magamnak sem!

Emlékszem, úgy örült, hogy gimibe járhat. Sajnálom, ami történt, nagyon, ez részben az én hibám is. Részben miattam halt meg....

Ha szomorú voltam, csak õ tudott megnevettetni, mert annyira vicces és kedves volt. Mindig ott voltunk a büfénél és fetrengtünk a röhögéstõl, de nem csak rajta, hanem a Txxxxán, Szxxxxn, Mxxxon, Vxxxn meg az én pancserságaimon és még sorolhatnám, hogy kin és min. A tanulásban nem volt túl jó, de ha összekapta magát, tudott szerezni legalább egy 4-est. Nagyon trükkös csaj volt, mindig kitalált vmit ha szarban volt, vagy szarban voltam, vagy együtt voltunk szarban.

Ha vkivel beszélgettem õ odajött és puszit adott neki, még ha nem is ismerte, akkor is, mert szerinte az én barátom az õ barátja is. Ez így is volt.

Ja, igen! A puszi, amit adott, a világ legaribb puszija volt. És ezután mindig átölelt. Hiányoznak azok az ölelések!

De van egy barátnõm Sz., aki ugyanolyan puszit ad és átölel, csak az mégsem ugyanaz. Neki is nagyon hiányzik a lány és elvileg õ is nagyon szerette. Bár néha úgy tûnt, hogy csak kihasználja, de kedvelte.

Nem volt a legnépszerûbb lány, de a titokzatosságát és az egyéniségét kedvelték a fiúk. Mesélte, hogy volt az általánosban egy fiú, akit nagyon szeretett, csak félt belemenni egy kapcsolatba, mert már 9 éve szerette azt a srácot. Sajnos húzta az idõt és végül nemet mondott. Így csúnya véget ért a kapcsolata a fiúval, ami õt nagyon bántotta.

De sosem felejtette el.

Már most a gimiben is volt egy srác, aki nagyon tetszett neki. Ixxxxx, a csapattársának Zsxnak az öccse. Annyit beszélt róla, hogy már a végén kívülrõl tudtam a storikat.

Sokat álmodozott arról, hogy egy szép napon összejönnek.Nagyon kedves és aranyos fiú. Mikor megtudta, hogy meghalt, elõször nem hitte el, csak már mikor megöleltem a nagy sírásomban, akkor neki is könnybe lábadt a szeme. Õ is nagyon kedvelte, annak ellenére, hogy a lány otthagyta miután összejöttek. Most is vmitõl félt.

Nem akart szerelmes lenni. Ezt a döntést nagyon megbánta. Sokat sírt ilyesmik miatt. Nem volt sok fiú az életében.

Azt furcsállottam hogy sose beszélt a családjáról. Csak azt tudtam, hogy mindig kicikizték, ha volt vmilyen fiú ügye és hogy van egy bátyja, aki sokszor bunkó volt vele.

Egyszer voltunk egy EDDA koncerten Dxxxx, Szxxxx, Nxxx, õ és én. Tök jól éreztük magunkat, csak a Szxxxxnak nagyon kellett pisilnije és õ közel lakott, de azt mondta, hogy nem lehet felmenni hozzá, mert... Kereste a kifogásokat, aztán kitört belõle a sírás. Akkor nem lehetett belõle kihúzni, hogy mi a baja, de másnap elmesélte.

Az apukája nagyon sokat iszik, az anyukája folyton csak kiabált vele, a bátyját nem sokszor látta, de ha látta, akkor se sokáig. Az apja alkoholizmusa nagyon kiborította. Minden nap részegen ment haza és akkor a szülei elkezdtek veszekedni, törtek a tányérok, poharak, bútorok, néha még a nagyszájú anyuka is kapott. Õ meg csak imádkozni tudott és könyörögni az apukájának, hogy hagyja abba. Ezek az esti családi balhék azóta voltak, amióta az eszét tudta. Ha volt egy-egy olyan este, amikor nem történt semmi komoly a vitán kívül, azt irgalmatlanul megköszönte a fentieknek. Ezek az esték nagyon boldoggá tették akkor.

A nagypapa a fiút szerette jobban, sokkal jobban. És ez nagyon fájt neki. A papa elítélte a sportot, amit ûzött és és sokat gyötörte amiatt is, pedig tehetséges volt.

Az edzõi nagy jövõt jósoltak neki, de õ ebben egyáltalán nem hitt. Szinkronúszott. Szerette ezt a sportot, hiszen egészen 5 éves korától kezdve ûzte. Igaz, hogy sokszor gondolkodott azon, hogy abbahagyja, de nem tudta, hiszen mégiscsak élete része lett a víz. Sokat áldozott ennek a sportnak, köztük a szabadidejét. Az bántotta, hogy sose tudott elmenni hétköznap sehova edzésen kívül, de még hétvégén se sokszor. És a nyarat már 3. Éve végig edzette nyaralások meg ilyesmik nélkül egy külföldi versenyért.

Az utóbbi idõben nem szeretett edzésre járni, mert fárasztó és unalmas volt.

Pont egy ilyen edzés után történt vele egy szörnyûség.

Úgy volt, hogy megyünk edzésre, de nekem nem volt kedvem és mindig együtt mentünk-jöttünk. Felhívtam, hogy õ se menjen edzésre egyedül, hanem maradjon otthon pihenni. Én azt hittem, hogy tényleg otthon marad, mert egyedül nem szeretett menni, mert félt az úton. Volt is mitõl.

Aznap edzés elõtt beszéltem vele utoljára. Ha nem lettem volna ilyen lusta, talán még most is élne…

Hazafelé edzésrõl, fél 10-kor valaki elkapta és elhurcolta egy erdõbe.

A szülei otthon várták, de azóta sem került haza.

Három nappal késõbb találtak rá a holttestére egy kiserdõben, egy elhagyott házban. Mi persze a három nap alatt halálba izgultuk magunkat. Nagyon féltem, hogy örökre elveszítem. Még a mai napig nem kapták el a tettest, aki megerõszakolta és megkéselte.

Mikor megtudtam, hogy meghalt, nem bírtam magammal. Rengeteget sírtam, sírok. Elvesztettem a legjobb barátnõm, akit nagyon szerettem.

Az iskolában mindenki nagyon megdöbbent. Ezek után a büfénél nem tudtunk nevetni, csak gondolkodni az eseten.

A fiúk közül nyilvánosan csak Taglia mutatta ki érzéseit, vagyis kitört belõle a sírás. Nem gondoltam volna, hogy õ ennyire szerette. De szerencsére itthagyta nekünk az emlékeket, és ha rá gondolok érzem a kisugárzását, és akkor mindig jó kedvem lesz, pedig szomorú is vagyok közben.

Sokat beszélgettünk a halálról, mert ez a téma nagyon vonzotta, de nem úgy, hogy meg akart halni, hanem hogy milyen lehet. Mindig azt mondta, hogy 92 évesen álmában fog meghalni, de ehelyett 15 évesen kínhalált halt. Emlékszem 2003.09.04-én pont errõl beszélgettünk a sulibsn, hogy mennyien halnak meg így és hogy milyen rossz lehet. Én is csak most gondoltam bele. Az ember minden héten hall egy ilyen halálesetet, de csak azt gondolja "milyen rossz lehet", meg azt, hogy "Szegény"! De ha az egyik szeretteddel történik, egész máshogy látod onnantól kezdve a világot. Már bármilyen ilyesmit lát a tévében, sír, sír, mert eszébe jut, hogy elveszített valakit, aki fontos volt számára. Ez van velem is.

Csak arra tudok gondolni, hogy mit élhetett át és hogy mit érezhetett akkor. De most már túl van rajta, már nem fáj neki tudom semmi. Ez egy kicsit megnyugtat, hogy már nem szenved. Talán jobb ott neki, ahol most van, mert ott senki sem bántja többé. Biztonságban van. Csak evvel tudom magam vígasztalni.

A suliban sokszor kérdezte mi lenne, ha õ nem lenne, de mindig röhögtünk ezen egy jót és mondtuk: "Mindenki örülne!". Ez akkor viccesnek tûnt, de most már nem így látjuk.

Gyönyörû temetése volt mások szerint, de szerintem egy temetés nem lehet gyönyörû, csak szomorú, nagyon szomorú. Sokat gondolkodtam, hogy elmenjek-e, de ott volt az utolsó lehetõségem elbúcsúzni tõle, mert személyesen nem tudtam, olyan váratlanul történt minden.

A szertartás után gyertyákat gyújtottam a szobámban és elkezdtem beszélgetni, mintha ott lenne mellettem és tényleg éreztem, hogy ott volt és hogy hallgatott engem. Mégegyszer utoljára elbúcsúztam tõle és megbocsájtottam neki, hogy elment aznap edzésre, tudtam, hogy nem szabad haragudnom rá, hiszen erre senki sem számított.

A szülei teljesen kiborultak. Az apukája abbahagyta az ivást és újra rendezett családot "épített fel".

Az iskolában a büfénél újra jókedv van. Márcsak ritkán emlékezünk vissza a történtekre, de ha mégis, akkor jókra tudunk gondolni és örömünkben sírunk.

És hogy velem mi lett? Ááááh…semmi. Megvagyok. Azóta sincs legjobb barátnõm csak sok-sok barátom, akiket nagyon szeretek.

Egy dolgot tanultam az esetbõl, hogy már sose fogom azt hinni, hogy velem, vagy bárkivel ne történhetne meg ilyesmi, persze erre nem lehet felkészülni, de én azóta is úgy köszönök el a barátaimtól minden nap, mintha már soha többé nem találkozhatnánk, mert talán én leszek a következõ áldozat, talán lesz még egy életem, talán még újrakezdhetem, talán majd elfelejthetem, talán felnõ a gyermekem, talán majd róla álmodom, talán még egyszer szép leszek, s hogy minden éjjel sírok, arról nem tehetek.

MÁRCIUS 18

Az utolsó nap.

A reggel ugyanúgy indult, mint máskor. Felkelés után Eszter nem hagyta, hogy reggelit készítsek Neki. "Majd én megcsinálom!"-mondta. Együtt indultunk el, kocsival vittem az iskoláig. Volt egy szokásos kérésem felé, hogy amikor kiszáll, a kocsi mögött menjen át az úttesten. "-Jó, tudom. A kocsi mögött.."-elõzött meg. "Meddig vagy?- kérdezte. Mármint a munkahelyemen. -kb.2-ig.-válaszoltam. -Miért? Bejössz hozzám? "Nem, csak úgy kérdeztem..."- mondta. -Utána kimegyek a nagyapádhoz, este együtt jövünk haza Bencével.-mondtam. "Jó. Szia."

"Mondtam Eszterke, hogy majd csak este a Bence edzése után. Olyan 1/2 8 körül. Miért kérdezed?"

"Semmi. Csak úgy. Szia." Ezek voltak az utolsó szavai, amiket hallottam.

Eszter egyedül maradt. 1/2 5-kor.

Meghalt: 18 óra 25 perckor.

Sajnos utólag tudtuk meg a szoba szörnyû titkait.

Az esettel foglalkozó rendõrszázados állítása szerint Eszter egy egészen speciális és biztos módszert választott. Tutira ment.